Victor Hugo-Halottaink

HALOTTAINK

Félelmes, elhagyott mező a nyoszolyájuk.
Vérük iszonyatos tóba gyűlik alájuk,
keselyű tépi fel a testük belsejét;
kihűlt tetemeik, a füvön szerteszét,
torzak, szederjesek s ugyanoly rémitőek,
mintha villámcsapás sújtotta volna őket;
koponyájuk, akár egy süket kődarab;
szobrok a hó fehér szemfödele alatt;
a görcsbe merevült, elszáradt hullamarkok,
úgy tetszik, szívesen forgatnák még a kardot;
a nyelvük béna már, szemük kivájt üreg;
tétova álmaik dermedt tava felett
suhan az éjszaka; véresek, összetörtek,
mint kit gyalázatul ló farkához kötöttek;
nyüzsög rajtuk a sok hangya, pondró, bogár;
őket a föld öle félig elnyelte már,
akár a tengerár a süllyedő hajókat;
csontvázuk mészfehér, és napról napra korhad,
s Ezékiel szavát idézi föl nekünk;
vágott s szúrt sebeket láthat rajtuk szemünk,
a golyóroncsolás tátong legrémesebben;
dermesztő szél süvölt a dermedt, síri csendben;
csupasz tetemüket záporeső veri.

Irigylem sorsotok, hazám halottai.

Kálnoky László fordítása